MTA Nyelvtudományi Intézet Finnugor és nyelvtörténeti osztály

Department of Finno-Ugric and Historical Lingustics, RIL HAS

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Home A nyelvrokonságról Hogyan állapítható meg két vagy több nyelv rokonsága?

Hogyan állapítható meg két vagy több nyelv rokonsága?

E-mail Nyomtatás PDF
Míg a közeli nyelvek rokonsága könnyen megállapítható (a hasonlóság olyan mértékű is lehet, hogy e nyelvek beszélői több-kevesebb nehézséggel meg is értik egymást), a távolabbi rokonságban álló nyelvek között a rokonság megállapításához, bizonyításához nagyon összetett, alapos vizsgálatokra van szükség. Az ilyen esetekben a nyelvrokonság megállapításához a szavak vagy a nyelvtani szerkezetek hasonlósága itt már nem elég, sőt, megtévesztő is lehet.

A magyar ház szó nagyon hasonlít a német Haus szóra, ráadásul a jelentésük is ugyanaz. Ha nem is hisszük, hogy a magyar és a német rokon nyelvek, még gondolhatnánk azt, hogy a szó a németből került a magyarba (esetleg fordítva). A ház szó azonban előfordul a 12. század közepén keletkezett Halotti Beszédben is (es odutta vola neki paradisumot hazoa, azaz a paradicsomot adta neki házává, értsd: a paradicsomot adta neki háznak, ti. otthonnak, hogy ott éljen), amikor a német és a magyar közötti érintkezés még nem volt annyira szoros, hogy egy ilyen fontos, hétköznapi szót vegyenek át. (Azt pedig, hogy nem fordítva, azaz a magyarból került a németbe, az is bizonyítja, hogy más germán nyelvekben is megvan ez a szó: angol house, dán hus ’ház’.) Ezzel szemben a magyar ház szó nem igazán hasonlít a finn kota ’sátor, kunyhó’ szóra, pedig vele azonos eredetű.

Hogyan bizonyíthatjuk ezt? A  nyelvekben a hangok meglehetősen szabályosan, de legalábbis erős tendenciákat követve változnak. Ha egy változás elindul, akkor az esetek jelentős részében hasonló változás minden vagy majdnem minden hasonló helyzetben bekövetkezik. Ennek eredményeképpen egy alapnyelvből származó rokonnyelvi szavak hangjai között szabályos megfelelések lesznek. Ha pl. az  alapnyelvi t hangból az egyik nyelvben z lesz, és a másikban megőrződik a t, akkor az egyik nyelv t hangjának a másikban (az ősi szavakban) z fog megfelelni; ha egy harmadik nyelvben pedig a t d-vé válik, a közös eredetű szavakban az egyik nyelvben d, a másikban pedig z lesz: e hangok egyike sem azonos az eredetivel, de a szabályos megfelelés mutatja, hogy a szavak közös eredetűek. Így például a német és az angol között a következő megfelelésekre figyelhetünk fel:


angolnémetjelentés
v ~ beveneben’sima, egyenes’

graveGrab’sír’

sevensieben’hét’

givegeben’adni’

Ezekben az esetekben arra gyanakodhatunk, hogy volt korábban egy hang, amely az angolban v-vé, a németben b-vé változott. lehetséges, hogy az eredeti indogermán alapnyelvben v  volt, lehet, hogy b, de az is előfordulhat, hogy egy harmadik hangból alakultak. Ezt a fenti adatokból nem tudjuk megállapítani. Az angol és a német között sok hasonló hangmegfelelést találunk, ízelítőül néhány:


angolnémetjelentés
y ~ gdayTag’nap’

wayWeg’út’
p ~ pfappleApfel’alma’

pathPfad’ösvény’

panPfanne’serpenyő’

pennyPfennig’fillér’
t(t) ~ s(s)betterbesser’jobb’

eatessen’enni’

waterWasser’víz’

Ha tehát egy nyelvben azt látjuk, hogy az egyik hangja helyén a másik nyelv hasonló jelentésű szavaiban gyakran egy másik áll, gyanakodhatunk a rokonságukra. Ez a módszer a világ minden nyelvére egyformán alkalmazható. Figyeljük meg ezt a magyar esetében!
A h-val kezdődő magyar szavaknak a finnben gyakran találunk olyan megfelelőt, amely k-val kezdődik, és a jelentése is hasonló:


   magyar  finn 
 h~k had kunta ’közösség’
  hagy kadota ’eltűnik, elveszik’
  haj(nal) koi, koitto ’első napsugár’,’hajnal’
  hal kala 
  hal kuolee (meg)hal
  halad kulkea ’megy, vándorol’
  hall kuulee 
  hályog kalvo ’vékony bőr, membrán’
  hám(lik) kamara ’vastag, kemény bőr, fejbőr’
  hangya kusiainen 
  három kolme 
  hat kuusi 
  ho(l), ho(nnan),
ho(va), ho(gyan)
 ku(ssa), ku(sta),
ku(hun), ku(inka)
 
  homlok kumara ’görbe, hajlott’
  hón(alj) kain(alo) 
  húgy kusi 

 Ha a magyarban két magánhangzó között z áll, akkor a finnben sokszor t-t vagy s-t [sz] találunk (ha a második szótagban i van — a finnben az i előtt álló t  s-szé változott):

 magyar
 finn
t~z
 fazék pata
  kéz käsi (käte-en ’kézbe’)
  méz mesi ’méz, nektár’ (mete-en ’mézbe’)
  száz sata
  víz vesi (vete-en ’vízbe’


Mivel magyarázhatjuk ezeket a szabályos megfeleléseket? A magyarban a szókezdő k h-vá, a magánhangzók között álló t z-vé vált. Ezt természetesen nem csak a magyar és a finn, hanem a többi uráli nyelv vizsgálatából tudjuk. Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy a finn sem változott (lásd a ti > si példáját), de a példákban inkább a magyar változása jellemző.


Természetesen ezek a példák önmagunkban nem meggyőzőek, és több kérdést is felvetnek.

Ha a finn k-val kezdődő szavaknak a magyarban a h-val kezdődő szavak felelnek meg, akkor mi történik käsi–kéz pár esetében?

Ha jól megfigyeljük a fenti példákat, észrevehetjük, hogy a szókezdő finn k, illetve magyar h után minden esetben hátul képzett (veláris, közismertebb nevén: mély, tehát a, o, u stb.) magánhangzó áll. Ha a szókezdő k  után elől képzett (palatális, közismertebb nevén: magas, tehát i, e, ü stb.) magánhangzó áll, akkora finn k-nak a magyarban is k felel meg.


 magyar
finn
 jelentés
k~k
 kér kerjää ’koldul’
  kéreg keri 
  ker(ül), ker(ek)kierä, kierokireriä; kiertää ’kerek’; ’forgat
  kesz(eg) keso ’apróhalféle’
  kígyó kyy [kű] 
   kivi 
  könny kyynel [kűnel] 

Miért van, hogy a magánhangzók esetében ezekben a szavakban nem figyelhetünk meg olyan szabályos megfeleléseket, mint a mássalhangzókéban?

Ha a fenti példákat megnézzük, láthatjuk, hogy a magyar a-nak a következő finn magánhangzók felelnek meg: a, o, u, uu, uo. Ennek az az oka, hogy a magánhangzók sokkal szeszélyesebben változnak, mint a mássalhangzók, éppen ezért a nyelvrokonság megállapításánál elsősorban a mássalhangzókra szokás figyelni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magánhangzók nem számítanak. Nem valószínű, hogy a magyar a-nak a finnben i vagy ö feleljen meg.

Hogyan lehet, hogy a párba állított szavak jelentése, sőt szófaja igencsak különbözik?

Úgy,  hogy a jelentések idővel nagyon megváltozhatnak. Pl. a magyar király főnévből csak a 20. század kilencvenes éveiben fejlődött a király remek, kitűnő’ melléknév. Bár ez a változás szokatlan, nagyon is érthető: a király különleges, első az ország lakosai között, ahogyan a király cuccok is különlegesek, kiemelkedőek a többi cucc közül. A király és a sirály hangzásbeli hasonlóságának köszönhetően alakult a sirály ’remek, kitűnő’ melléknévi jelentése. Ha a magyar nyelv kettészakadna és az egyik változatban csak a király főnévi használata maradna meg, míg a másikban csak a melléknévi, akkor is ki tudnánk találni, mi közöttük az összefüggés. Ha azonban a sirály szónak maradna meg egyik változatban a főnévi másikban a melléknévi jelentése, akkor fel sem ismernénk a kettő közötti összefüggést (hacsak eszünkbe nem jutna valahogy a király szó).

A rokonított finn és magyar szavak közötti jelentésbeli különbségek ehhez képest csekélyek, különösen, ha figyelembe vesszük az eltelt időt. Figyelemre méltó a jelentéskülönbség a magyar here és a finn koira ’kutya’ szavak között. A szó jelentése eredetileg hím’ lehetett, ebből fejlődött a magyarban a hím méh’, illetve a hímivarszerv’ jelentés. A finnben viszont először ’(kutya)kan’-t jelentett (vö. koiras hím’), majd ebből általánosult később a kutya jelentés. Hasonlóképp, ahogyan a magyarban is használjuk szélesebb értelemben minden szarvasmarhára az egyébként csak nőstényt jelentő tehén szót. Ezt az elgondolást erősíti az is, hogy a rokonnyelvekből kimutatható a szó eredeti tövének a magyar he- és a finn koi- szótöredékeknek megfelelő szó, aminek szintén hím’ jelentése.

Miért van az, hogy gyakran a szavaknak csak egy-egy részletét tudjuk egyeztetni?

Előfordul, hogy az ősi szavakhoz valaha képző kapcsolódott, majd az önálló használatú (képző nélküli) ősi tő elveszett, és csak a továbbképzett alakok maradtak meg. Ilyenkor csak a képzett alakokat tudjuk összevetni. Ettől azonban a megfelelések érvényesek, és mutatják a rokonságot.

Természetesen egyes megfelelések biztosabbak, mások bizonytalanabbak. Minél szabályosabb a hangalakbeli különbség és minél közelebb áll a jelentés, annál biztosabb, hogy a hasonlóság ősi eredetű. Egy-egy egyedi hasonlóság még nem bizonyítja, hogy ősi rokonságról van szó: a hasonlóság oka lehet akár véletlen is (mint a ház – Haus esetében).

Minél több szóban találunk szisztematikus hangmegfelelést, annál biztosabb a rokonság, mert kevés egyeztethető szó esetén még nem tudunk felállítani megfelelési szabályokat. Ez azt is jelenti, hogy nem minden rokonság bizonyítható, támasztható alá. Ha a nyelvek nagyon régen váltak szét, akkor sok régi szó elveszhet, és alig marad olyan elem, amely a valamikori rokonságot bizonyítaná vagy végül olyan kevés elem marad, hogy ezek hasonlósága már a véletlennel is magyarázható. Szabályos megfelelések pedig a lehetséges példák alacsony száma miatt nem állapíthatók meg. A nyelvtudomány tapasztalata alapján ez az állapot a nyelvek elválása után hat-hétezer évvel következik be. A nyelvek ennél régebbi rokonságát tehát nem bizonyíthatjuk.

Vannak olyan magyar szavak, amelyeknek nincs megfelelőjük a finnben (valamikor kivesztek), de van például a mariban; ugyanígy léteznek finn szavak, melyeknek nincsenek megfelelőik a magyarban, de találhatunk a mariban. Az ilyen részleges egyezések hálózata kevésbé lehet véletlenszerű, mint két bármely nyelv között fellehető megfelelések. Ezek száma jól mutatja a rokonság fokát is. A mari és a finn között több egyezés van, mint a mari és a magyar között. Innen tudjuk, hogy a mari közelebbi rokonságban áll a finnel, mint a magyarral.

Legvégül, de nem utolsó sorban: a szókincsben megfigyelhető szabályos megfelelések mellett hasonló megfeleléseket kell tudnunk kimutatni a nyelvtanban is. Ha a szókincsben ilyen megfelelések kimutathatók, akkor hasonló jelenségeket általában a nyelvtanban is könnyen találunk.
Módosítás dátuma: 2010. november 01. hétfő, 13:25